latinamerica.hu

HORVÁT János: Meddig ballag a kubai ökrös szekér?

​

​

Bejárta a világot a hír, hogy Kubában ismét ökrös szekeret hajt a nádarató, mert traktorába nem jut üzemanyag, és így próbálja a kevés megmaradt cukorüzem egyikébe eljuttatni a learatott cukornádat. Minthogy a korábbi 159 cukorüzemből napjainkra már csak 39 működik, a nád sokat utazik, és sokat veszít majd cukortartalmából. A mostanság induló zafra, a cukornádaratás, a korábbi évtizedek nagy nemzeti mozgalma idén aligha hoz jó eredményt; az egykori cukor-világhatalom két éve már cukorimportra szorul, hogy saját lakosságát el tudja látni.

 

Kuba elmúlt másfél évszázada a világpolitikától függő hullámvasút-utazás volt. Spanyol gyarmat volt századokig, majd a XX. század elejétől az az USA telepedett rá politikájára, gazdaságára.  Az ezer szállal az USA-hoz kötődő állam 60 évvel később, Fidel Castro győzelme után azonban súlyos helyzetbe került, mert az államosításokat megtorlandó, az USA minden kereskedelmi-pénzügyi-diplomáciai szálat elvágott, totális embargót hirdetett, és így várta a Castro-rendszer gyors összeomlását. Nem ez történt. Megjelent a Szovjetunió, majd a szocialista országok, és mindazt, ami korábban az USA-ból érkezett, megpróbálták Európából eljuttatni a szigetországba. Olajat, élelmiszert, gépeket, ruhákat, motorokat, autókat, egyszóval mindent. Költséges segítségnyújtás volt, mely három évtizeden át tartott, egészen a Szovjetunió összeomlásáig. És sajnos a három évtized nem volt elég ösztönző arra, hogy a nádmonokultúrán túl Kuba újabb iparágakban komoly fejlődést érjen el. Hiába mentek oda mezőgazdászok Magyarországról is, hogy megtanítsák művelni a csodás termőföldet, végül csak apró kis mintagazdaságokra futotta. Talán a szintén magyarok által támogatott gyógyszeripar volt az, ami máig tartó eredményeket hozott a kubai gazdaságban, az ország egyébként szinte mindenből importra szorul.

 

A Szovjetunió összeomlása után tragikus helyzet alakult ki Kubában. Az eufemisztikusan csak Período Especialnak, azaz a Különleges Időszaknak (1990–99) nevezett periódusnak a lényege az volt, hogy mindaz, ami korábban a tengerentúlról érkezett, hiánycikk lett. Nem érkezett több üzemanyag, 8–10 órás áramszünetek bénították meg az életet, előkerültek az ökrös szekerek, nem volt városi közlekedés, az emberek nem tudtak eljutni a munkahelyükre, céltalanul ődöngtek az utcán, és többségük éhezett, mert az amúgy is jegyre adott élelmiszeradagok minimálisra csökkentek. Erre a majd tíz évre mint az ország történetének legszörnyűbb időszakára emlékeznek vissza a helyiek. De Castro nem adta meg magát, tovább dacolt az USA-val, kereste a kapcsolatokat az EU és Latin-Amerika országaival, és a rendszer – ha óriási anyagi és emberi veszteségek árán is, de – talpon maradt.

 

1999-ben Hugo Chávez jutott hatalomra Venezuelában, és „Szakemberért olajat” programot hirdetett Kuba számára. Kubai tanárok, orvosok, katonai tanácsadók, mérnökök tízezrei utaztak Venezuelába, és cserébe Chávez hamarosan már napi százezer hordó nyersolajat szállított, melynek fele fedezte a hazai fogyasztást, a többit finomítás után továbbexportálhatta Kuba. Beindult a szállodaépítési program – ez már európai, zömében spanyol részvétellel –, és az 1990-es 20 ezer férőhely napjainkra 50 ezresre duzzadt. A balra tolódó latin-amerikai országok is egyre több segítséget nyújtottak Kubának, és ők is elkezdték alkalmazni a kubai szakembereket. Csak Brazília 18 000 orvosért fizetett. A kubai állam a befolyt pénz kicsiny részét visszaosztotta az orvosoknak, a többi a nemzetgazdaságot gyarapította. Minthogy a kubai orvosok, tanárok, katonai tanácsadók egyre több országban jelentek meg – ennek korábban ingyenes segélynyújtás formájában már hagyománya volt –, az ebből származó pénz hamarosan a kubai nemzetgazdaság fő bevételi forrása lett. A cukorbevétel helyébe pedig a turizmusból befolyó összeg lépett, és 2015 környékén a turisták száma már elérte az évi 4 milliót. Az ország harmadik fő bevételi forrása a „remesa” volt, vagyis azok a dollárok, melyeket az USA-ban élő rokonok küldenek kubai családtagjaiknak. Ez az összeg 2018-ban a becslések szerint több mint 4 milliárd dollárra rúgott. (Közép-Amerikában sok ország él a remesából. Salvador nemzeti jövedelmében például ez hozza a legtöbb bevételt évente.)

 

A Kuba összeomlását váró amerikaiak ismét hoppon maradtak, az ifjabb Bush elnök hiába igyekezett, hogy európai és latin-amerikai szövetségeseit meggyőzze, szakítsanak meg minden kapcsolatot a szigetországgal. Kuba megtalálta új szövetségeseit, Chilét és Bolíviát, Chávez Venezueláját, a Lula vezette Brazíliát, a Correa elnökölte Ecuadort, és fenntartotta hagyományosan jó kapcsolatait Mexikóval és Kanadával.

 

Obama elnöksége új fejezetet nyitott a két ország viszonyában. Nagyköveti szintre emelték a diplomáciai kapcsolatokat, és az amerikai elnök megtett szinte mindent, hogy a helyzetet valamelyest normalizálja. Nem volt könnyű dolga. Az USA–Kuba kapcsolatokat ugyanis egy nagy többséggel elfogadott 1996-os törvény, a Helms –Burton Act szabályozza a legapróbb részletekig. Ez az úgynevezett embargótörvény, mely csokorba szedi a megelőző harmincöt év elnöki rendeleteit, a néhány korábbi vonatkozó törvényt, és teljes kereskedelmi, banki, utazási tilalommal sújtja Kubát.

 

A mindenkori elnök csak kicsiny könnyítési lehetőségeket találhat a törvényszövegben, engedélyezhet kulturális és csereprogramokat, utazásokat, mezőgazdasági és gyógyszerszállítmányokat humanitárius okokból, könnyíthet vagy nehezíthet a kubai bevándorláson, szabályozhatja vagy engedheti a remesa – azaz a hazaküldött pénzek – szabad áramlását. De a törvény egészén csak az amerikai törvényhozás tudna változtatni, amely saját kezét kötötte meg azzal, hogy a törvény mindaddig él, míg például nem kártalanítják azt a rengeteg amerikai vállalatot és magánszemélyt, amelyeknek és akiknek vagyonát, gyárát, birtokát Castróék államosították. Obama elnöksége alatt Kuba is lazított a belső szorításon. Engedte, hogy kezdetleges magánvállalkozások alakulhassanak, bevezette a földhaszonbérletet, ösztönözte a szobakiadásokat a turistáknak. Új, rugalmasabb alkotmány bevezetését ígérte. Mindez azt jelezte, hogy ha az USA tovább enyhít, találhat új kapcsolódási pontokat Kubában.

 

Trump elnökségével azonban minden megváltozott. Trump egyszerűen kiszervezte maga alól a déli kontinens ügyeit. A döntés-előkészítést átadta a kubai lobbi legkeményebb tagjainak, akiknek nagy részük volt abban, hogy őt elnökké választották. Elsősorban a floridai törvényhozók jeleskedtek ebben – élükön Marco Rubióval –, akik számára végre elérkezett a pillanat, hogy évtizedes terveiket megvalósítsák. A Külügyminisztérium illetékes osztályait keményvonalas kubaiakkal töltötték fel, és nekiláttak visszanyesetni az elnökkel mindazokat a könnyítéseket, amelyeket Obama vezetett be. Drámaian csökkent a Kubába látogató amerikaiak száma, a nagy szállodahajók ismét elkerülik a kubai kikötőket, és csökkentették a hazaküldhető pénzmennyiségeket is. Rubióék nehezményezték azt is, hogy korábban egyezmény születet Kubával évi 20 000 bevándorló befogadásáról, és hogy megkönnyítették a turistavízum beszerzését kubai állampolgároknak.

 

2017 tavaszán furcsa hír járta be a világot – amerikai diplomaták agyi károsodást szenvedtek Kubában, mert feltehetőleg valamilyen sugárral bombázták őket. Egy idő után a kanadaiak is hasonló jelenségekről számoltak be. Két év telt el a bejelentések óta. Azóta sem derült ki, mi is történt, kik és hogyan betegedtek meg. Most éppen az a teória a legelterjedtebb, hogy valójában a dengue láz elleni permet egyik összetevője okozhatta a bajt. De ez is csak feltételezés. Az egyetlen konkrétum az USA Külügyminisztériumának azonnali reakciója volt. 60 százalékkal csökkentették a diplomáciai képviselet létszámát Havannában, és bezárták konzuli részlegüket. A kubaiaknak már nem volt hol kérelmezni bevándorlást, turistavízumot, családegyesítést vagy akár sima konzuli igazolások beszerzését sem. (Kétmillió kubai él az USA-ban rokoni kapcsolatokkal odahaza.) Pár hónap szünet után e feladatok ellátására Washington a bogotai nagykövetséget jelölte ki. Vagyis ha egy kubai állampolgár konzuli ügyben akart eljárni, akkor előbb kolumbiai vízumot kellett szereznie, majd el kellett repülnie Bogotába, időpontot kérni, és várni-várni akár heteket is a nemre vagy igenre. Washington 2018 elején „könnyített” a kubaiak helyzetén, és Bogotából a Guyanában székelő nagykövetségre terhelte át a feladatot. A kubaiak számára annyiban változott a helyzet, hogy Georgetownba legalább nem kell vízum, de pénz az utazásra, szállásra, papírmunkára továbbra is szükséges. Márpedig egy kubai átlagkeresete havi 20–30 dollárnál nem több. A kubaiaknak kiadott vízumok száma tehát töredékére csökkent, és ez egyben útját állta annak is, hogy a kubai hatóságok – mint korábban tették – „átsegítsék” az USA-ba a számukra túl veszélyes ellenzéki elemeket. Ők tehát most már maradtak, akárcsak az egyszerű menekülni vágyók, és ez azt jelenti, hogy az országon belül a feszültség folyamatosan nő, és ez az, amit a keményvonalas kubai lobbi tagjai mindig is el szerettek volna érni.

 

Eközben Latin-Amerikában komoly jobbra tolódás következett be. Brazília, mely korábban kubai orvosok, tanárok ezreit foglalkoztatta, 2019 elején kiutasította a kubai szakembereket. Bolsonaro, az új elnök szeptemberi ENSZ-beli beszédében őket kémeknek, felforgatóknak bélyegezte, mondván, további hatvanezer él belőlük Venezuelában, és a két ország veszélyt jelent az amerikai kontinens egészére. Csatlakozott hozzá az új kolumbiai elnök, aki újólag a terrorizmus támogatásával vádolta Kubát, és komoly fellépést ígért a szigetország ellen.

 

Az orvosok kiutasítása hatalmas érvágást jelentett a kubai bevételeket illetően, és ez, valamint a turisták számának komoly csökkenése együtt nehéz helyzetbe hozta a kubai gazdaságot. De a baj valójában csak ezután következett. A Trump-kormányzat 2019 elején bojkottot hirdetett Venezuela ellen. Saját jelöltjét – a törvényhozás vezetőjét, Juan Guaidót – ismerte el törvényes elnöknek, és sok szövetséges országot rávett arra, hogy hasonló döntést hozzon. Felszólították a venezuelai hadsereget, hogy álljon az új elnök oldalára. A legnagyobb meglepetést az okozta, hogy ez nem következett be. A jó olajárak idején ugyanis Chávez sokat költött a szegények felzárkóztatására, egészségügyi gondozására – csakúgy, mint Castróék a maguk forradalma idején. Talán ennek is a következménye, hogy a hadsereg továbbra is kitart Maduro elnök mellett, miközben az ország gazdasága és politikája teljes káoszba zuhant a növekvő amerikai gazdasági blokád, a nem kellően karbantartott olajfinomítók és az olajárak jelentős csökkenése miatt. Venezuela a világ legnagyobb olajtartalékán ülve oda jutott, hogy állandóak az energiakimaradások, 1 millió százalékos az infláció, nem jut benzin a kocsikba, nincsenek gyógyszerek, nincs élelmiszer. Majd négymillió ember hagyta már el az országot, zömében magasan kvalifikált szakemberek.

 

Nem csoda, hogy így aztán értelemszerűen csökkent az az olajmennyiség is, amelyet még annak idején Chávez ígért a kubaiaknak, a becslések szerint ma már csak napi 40–50 ezer hordó érkezik, ha érkezik, és ez alig fedezi Kuba szükségleteit. A kubai energiahiány napról napra nő, hosszú áramkimaradások vannak, fogyóban az élelmiszer, nincs elég benzin, és ezzel el is jutottunk oda, miért is lettek ismét fontosak az ökrös szekerek. Déjà vu érzés ez a kubaiaknak, hiszen annak idején a Különleges Időszakban mindezt már megtapasztalták, és egyre több szó esik arról, hogy az akkorihoz hasonló drákói intézkedéseket kell bevezetni most is.

 

Rubióék szóhasználatában egyébként állandóan három „ellenséges” országról van szó, Venezuela, Kuba és Nicaragua az a három diktatúra, amelyekkel le akarnak számolni. De az USA számára a venezuelai változások nem csak önmagukban fontosak. A nagy cél Kuba térdre kényszerítése. Ha Maduro elbukik, az új elnök bizonyosan beszünteti a kedvezményes olajszállításokat Kubába és Nicaraguába, és hazaküldi a nagyszámú kubai szakértőt, akiknek egy része katonai-belügyi tanácsadó. És ha ez bekövetkezik, akkor Kuba és Nicaragua aligha tud talpon maradni, mert ma már a világban nemigen maradt olyan ország, mely úgy segíthetne rajtuk, miként azt annak idején a Szovjetunió vagy később Hugo Chávez tette.

 

Maradnának az EU-országok vagy a korábban Kuba mellett mindig kiálló Kanada és Mexikó. Rubióék azonban e téren is durva lépésre vették rá Trumpot. Anno, az embargótörvény megszületésekor, annak harmadik fejezete akkora ellenkezést váltott ki Európában és Kanadában, hogy a végére beillesztettek egy mondatot, mely szerint az amerikai elnök e fejezetet hat hónapra felfüggesztheti. 1996-óta minden amerikai elnök félévente automatikusan aláírta a felfüggesztést. Trump elnökségének első két évében nem változtatott a gyakorlaton, azonban 2019 májusában életbe léptette ezt a fejezetet is.

 

A III. fejezet azt teszi lehetővé, hogy minden amerikai állampolgár pert indíthat amerikai szövetségi bíróságokon olyan harmadik országbeli vállalat, szervezet, személy vagy intézmény ellen, amelyről vagy akiről úgy véli, hogy a korábban az ő vagy családja tulajdonát képező és Castróék által kisajátított vállalatból, földből, házból stb. hasznot húz. A fejezet tisztázza, hogy az USA-ba emigrált kubaiak és leszármazottak is indíthatnak pert, feltéve, hogy közben megszerezték az amerikai állampolgárságot.

Néhány példa az eddig beadott keresetekből.

 

Korábban kubai, ma már amerikai állampolgár perli a Melia spanyol hotelcéget, mert az résztulajdonosa és működtetője az ő államosított havannai szállodájának.

 

A havannai kikötő 3 dokkja volt tulajdonosának unokája elmaradt haszonért perli a nagy hajózási társaságokat, mert azok rendre kikötöttek és kikötnek a nagypapa tulajdonában lévő dokkban.

 

Egy Holguín megyei földterület volt tulajdonosa perel egy kanadai szállodaláncot, mert családja államosított telkén épített és üzemeltet szállodát.

​

A kubai nemzetközi reptér volt tulajdonosa a repteret ma használó légitársaságokat perli.

​

Hosszan lehetne sorolni az eddig már benyújtott kereseteket és azokat, melyek majd jönnek. Belga sörgyárak a 90-es évek elején bevásárolták magukat a kubai sörgyártásba, ami még mindig azokban a gyárakban történik, amelyeket Castróék anno államosítottak. Ugyanez a helyzet a Pernod–Ricard francia céggel, amely a Habana Club rumot vette portfóliójába, mely most is a régi üzemekben a régi recept alapján készül.

 

Elsőre mindez komolytalannak is hathat. És ha kártérítést ítél az USA egyik szövetségi bírósága a holguíni volt földtulajdonosnak, akkor mi történik? De aki ismeri az amerikai törvénykezés sajátosságait, az tudja, hogy ha végleges bírói döntés születik, akkor előbb-utóbb ezt az összeget behajtják az adott kanadai vagy éppen spanyol hotelcég, repülőtársaság stb. USA-beli vállalatain, érdekeltségein.

 

Az ügyben érintett államok dühösen reagáltak a történtekre. Az EU a Világkereskedelmi Egyezmények megsértésével vádolja az USA-t. A spanyol kormány biztosította honfitárs befektetőit, hogy megvédi érdekeiket – csak a Melia-lánc maga több mint 30 szálloda ügyében érdekelt –, és ellenpereket helyeztek kilátásba amerikai vállalatok ellen.

 

Eddig azonban még egyetlen kereset sem jutott tárgyalásos szakaszba, és ha jut is, nyilvánvaló, hogy sok-sok évig elhúzódó perekre lehet számítani. A helyzet zavaros, és hogy mi lesz a III. fejezet további sorsa, azt most még nehéz megmondani. Egy azonnali hatása azonban már van. Drasztikusan csökken a Kubában befektetni kívánó külföldi cégek száma. Érthető, mert senki sem akar olyan bizonytalan terepre lépni, ahol bármikor pert indíthatnak ellene, mert az épület, amit használ, vagy a kubai bank, amelyen keresztül pénzét kezeli, valamikor valakinek a magántulajdonában volt. 

 

Valószínű, hogy a III. fejezet életbelépését pontosan ezért szorgalmazták a Kuba-politika alakítói, hogy az új befektetőket elijesszék, a régieket pedig befektetéseik újragondolására késztessék.

 

Az USA tehát eddig sosem volt erőszakkal és módszerekkel fokozza a nyomást, és reményei szerint Kuba vagy visszazuhan az 1990-es szörnyű állapotokba, vagy nagy változás küszöbére érkezik. És mi lenne fontosabb egy újraválasztásért induló amerikai elnöknek annál, mint hogy elmondhassa, neki sikerült az, ami 11 (!) elődjének – Eisenhowertől Obamáig – nem sikerült: megrendíteni vagy esetleg visszahódítani Kubát.

 

(Az eredeti cikk online változata elérhető: Élet és Irodalom LXIII. évfolyam, 41. szám, 2019. október 11., https://www.es.hu/cikk/2019-10-11/horvat-janos/meddig-ballag-a-kubai-okros-szeker.html)

.